I. Fejezet

 

Hasító fájdalmat érzett a fejében, ahogy visszanyerte öntudatát. Úgy tűnt teste minden porcikája fájdalomtól lángol. Szája száraznak tűnt, mintha a forró nyári napon mérföldeket futott volna. Csakhogy itt nem volt forróság, hideg fuvallat nyalábolta testét. Szemeit lassan kinyitotta, szempilláit nehézkesen pillogtatta. Ében fekete szemei lassan visszanyerték fókuszukat. A felette elterülő sötét lombok körvonalai tisztán látszottak a hold fényében.

A látványtól a szívét hideg félelem fogta közre, lelki szemei előtt szörnyű fenevad, gyilkos karmokkal és fogakkal tornyosult fölé. A félelemtől testén remegés futott végig visszatérítve elméjét a rémképtől. Lelkét elöntötte a remény, ahogy távoli hangokat sodort felé a szél. Fejét a hang forrása felé fordítva, a sötétséget fürkészte. Szeme sarkából egy nem is oly távoli tábortűz fényére figyelt fel. Minden erejét összegyűjtve, mély lélegzetet vett, de fájdalom hasított meggyötört bordái közé.

"Segítség" kiáltotta, torka lángolt az erőfeszítéstől. Halk suttogás hagyta el ajkait "Segítség" és lassan mindent elnyelt a sötétség.

 

§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§

 

Jade, Gábriel az öreg jós tréfáján mosolygott, barna szemei örömtől táncoltak. Hosszú szén fekete haját a szemébe fújta a szél. Hírtelen a fülét megütötte egy elhaló hang. Rögtön felugrott, megpördült, pálcáját a hang irányába szegezve a sötétséget pásztázta.

"Cherche" egy gyenge, alig észlelhető jelet talált, megszaporázta lépteit. Átvágott a bokrok között, majd egy kis tisztásra érve egy gyermek testére bukkant. Felkapta a fiút, és a tábor felé rohant vele. A sötétben egy ismerős alak körvonalai tűnt fel.

"Gábriel, Gábriel siess. Szükségem van rád." Kiáltotta a karaván felé, az alak megszaporázta lépteit. Jade sötét barna szemei a karjában lévő gyermekre vándorolt. A fiú hófehér bőre tele volt horzsolássokkal, sebekkel és véraláfutásokkal. Merengéséből Gábriel hangja zökkentette ki.

"Ó, Istenem. Szegény gyermek." Diagnózis átokkal megvizsgálta a fiút. Majd Jade szemébe nézett és komoly, megnyugtató, de selymes hangon hozzátette "Vissza kell vinnünk a táborban, még nem túl késő."

 

§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§

 

Amikor ismét magához tért, melegség és biztonság érzett söpört végig rajta. Testét elhagyta a fájdalom és csak izmai ridegsége emlékezettet létezésükre. Szemeit kinyitva, egy meleg barna szempárral találta szemben magát.

"Lám, lám újra köztünk." Csendült egy lágy bársonyos hang, ami melegséggel öntötte el a szívét. A nő szén fekete hullámos haja, bársonyosan omlott le vállain. "Meg ijesztettél minket, kicsim." Fehér kezével kinyúlt, hogy elsöpörje a fiú szemébe lógó kosza, szénfekete tincset.

"Ki… ki vagy?" suttogta a kisfiú.

"Jade … És te?"

"Én Se… én nem ..nem emlékszem." Felelte remegő hangon, szeme sarkában könny gyűlt. Valahol mélyen érezte, tudta hogy nem szabad sírnia, de ezt a halk suttogó hangot, elnyelte a reménytelenség. Ében fekete szemeibe könny szökött, és hagyta, hogy szabadon hulljanak. Hirtelen meleg ölelésben találta magát, valaki lassan simogatta a hátát. Érezte, ahogy teste elernyed az ölelésben és életében először szabadon sírt.

 

§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§§

 

Jade szívét szomorúság járta át. Az elmúlt pár napban, míg a fiú eszméletlen volt, kérdezősködött, de senki sem hiányolta ezt a kis fiút, senki nem kereste. Finoman simogatta a fiú hátát, hogy megnyugtassa. Lelki szemei előtt még mindig látta a szörnyű sebeket, amit a fiú viselt, sok örökre megmarad. Ha a kezét arra az alakra tudná tenni, kitekerné a nyakát. Milyen szörnyeteg tehetett ilyet ezzel a bájos gyermekkel, lágyan simogatta a fiú bársonyos fekete haját. 'Ez a drága gyermek eleget szenvedett, ha senkinek nem kell majd ő szárnyai, alá veszi.' Határozta el, az arcán egy forró könnycsepp gördül le. Érezte, ahogy kezében a kis test elernyed és nyugtalan álomba merült.

 

Halk léptek zaja verte fel, a fiút még mindig a kezében tartotta. Felnézett és az ajtóban Gábrielt pillantotta meg. Vörös ruháját a reggeli szellő fodrozta, ezüst haját kontyba fogta, turbánja kezében volt. Lágy mosoly ült ajkain, és gyengén a fejét rázta.

"Ő nem Péter, ugye tudod?"

Jade barna szeme elsötétült, ahogy szívében harag gyúlt a feltétezés hallatán és szomorúság is egyben, ahogy kis öccsére, Péterre gondolt. Fogai közt szűrte a szavakat.

"Tudom" sziszegte.

Gábriel elfintorodott, hátat fordított neki. Ahogy lassan elsétált, alig hallhatóan suttogta.

"Akkor jó. Szüksége lesz rád, jobban, mint gondolnád."

Jade az öreg boszorkány után nézett, ahogy az elvegyült a tábor reggeli forgatagában. Kezét akaratlanul is szorosabbra fogta a fiú körül.

HOME / next