Egy kies túlvilági táján, a sötét erők birodalmának határán, nem él meg semmi a mi világunkból, csupán a félelem. Ide már nem ér el az éltető napfény. .A fák kísérteties árnyai nyúlnak az ég felé, szinte mozogni látszanak a lilás homályban, amit szukrán lángjai okoznak. Minden, ami a világunk része itt furcsa árnyként lebeg élet és halál közt. A fák suhogása itt a haldoklók hörgését és félelmük sikolyát viszi a távolba.

Egy köpenybe burkolózott alak rohan Isandar mocsarán át, hangok minden lépéssel közelebb kerülnek hozzá. Lassan szóvá formálódnak a zajok és zörejek, egyre erősödik a suttogás:

- Vavedien - halk lélekölő suttogás, mely az ember szívébe hatol, és a reménytelenség kétes cseppjeit csöpögteti a lelkébe. Újra és újra egyre közelebbről hallatszik - Vavedien.

Vavedien a félelem és kétségbe esés határán ereje utolsó cseppjeitől és a félelemtől, ami erősebb minden más ösztönnél hajtja előre. Lépteit az isandari folyondárok lassítják, elbukik futtában, ahogy elterül a földön a levegő, kiszorul tüdejéből, és pár pillanatra elveszíti tudatát. Estében csuklyája is leesett, feltűnni látszanak vonásai. Arca iszonyúan sápadt, szemét lehunyta, hogy visszanyerje uralmát teste felett, pár pillanatig csak saját szapora zihálását halotta. Majd agyába újra betolakodott a kísérteties szólítás - Vavedien szinte a fülel mellől hallatszik. A rémület újra utat tört és erőt adott, újra és újra próbált felállni, de kezei megremegtek és ismét a földön találta magát. Dermesztő hideg lett úrrá testén, Vavedien érezte és lassan már látta is a távolban feltűnő démonokat.

Pillanatról pillanatra közelebb kerülnek hozzá, szinte már felé tornyosultak e pokoli fenevadak. Hirtelen Vavedien eltűnt , és a démonok dühökből felsikítottak.