Roxfort büszke tornyai a sötét ég felé meredtek. A tornyok ablakából fény áradt, hogy elűzze a sötétséget, amely közre fogta és fojtogatta a kastélyt.

Albus Dumbledor irodája mélyén a Tiltott Rengeteg koromsötét vonalát fürkészte. Mint fényárrobbanás kelt a nap a fák tengere felett, örömet és világosságot hozva a világra, de Albus Dumbledor torka összeszorult és lelkét sötét árnyék vonta be. Az óra lassú kattogása a falon jelezte az idő múlását. Gondolataiban egyre jobban elmerülve figyelte az erdőt, várta hogy egy sötétbe burkolózott figura visszatérjen hozzá.

A hajnal lassan nappalba fordult és a nappal éjszakába de ő csak várt és remélt. Halk kopogás zaja akasztotta ki révületéből, az ajtó halkan kinyílt és egy alak lépett be a szobába. Hallotta talárja suhogását, érezte, ahogy valaki a vállára tette a kezét.

Dumbledor elkényszeríttette tekintetét az erdőről, hangja halk volt tele érzelmekkel. - “Nem tehetem, amíg még van remény. Ezzel tartozom neki.” – szemeiben, ahol az örök mindentudó csillogás volt most könnyektől csillogtak. Megpaskolta Minerva kezét, szemeivel újra az erdőt fürkészte, hangja rekedt volt de tisztán hallható

Fehér paplanok közt, ében fekete hajú varázsló feküdt. Arca természetellenesen fehérnek tűnt, ahogy szinte egyszínű volt a paplannal, és természetellenesen nyugodt. Aki csak egy pillantást vetett az alakra könnyen hihette, hogy halott. Mellkasa lágy lassú emelkedése árulta csak el az élet jelenlétét.

Tom Riddel, alias Lord Voldemort, a Sötét Nagyúr, kit rettegett mugli és varázsló születésű egyaránt, most az ágy szélén ült, és figyelte fiát. Nos igen a fiát, mindig is a halhattalanságra vágyott, az örök életre, csak épp nem így. Ez igazán idegesítő volt. Ő a mindenség ura, na jó, nem még nem. Nyugtatta meg magát. Majd tekintete újra fiára tévedt, ’Julia’ Nos igen egy gyönyörű, nagy hatalmú boszorkány. Ében fekete haj és szem, csak úgy, mint a fiának. Hmm és a vele töltött éjszaka. Most hogy jobban megnézi saját vonásait, véli felismerni a fiúban, persze igazság szerint, mindig is ott voltak. Nem hiába kedvelte ennyire a fiú… a FIÁT. Hát igen ezt az új fejleményt még meg kell szokni. ’Severus Snape a fiam’ Igen, nem valami nem az igazi ’Severus Snape a fiam és a Sötétség hercege’ nos így már mindjárt jobb. Kissé rémisztő mosoly jelent meg ajkain, halkan kuncogott az elméjében megjelenő morbid gondolatra. ’Én megöltem az apámat, ő meg elárult az ellenségeimnek. Lehet hogy családi hagyomány.’ A gondolat sajgó sebeket hagyott szívében, a sok elvesztegetett év és lehetőség.

Komolyan egyesek szerint nincs szíve, se érzelmei, mégis hogy képzelik. Egyszerűen felháborító a feltételezés is, vért követel. Sok sok vért. Na jó, tényleg nincsenek érzelmei, de azért némi félelem kijár nem?

Lassan felállt és a fia fölé hajolt. Halk kántálásba kezdett, amit egyre hangosabban folytatott, Severus testét ezüstös fény borította. Míg végül egy fényrobbanással elvakította a szobát. Voldemort befejezte a kántálást, lassan kinyitotta vérvörös szemeit, és remek művére nézett, arcán apai mosoly futott át, amit ha bárki látna sikítva futna az életéért. De ezt a pillanatot nem látta senki, csak ő és a fia, a legtökéletesebb fegyver, ami romlásba viszi a fényt és győzelemre vezeti a sötétséget. Dumbledor a pusztulás és az ő győzelme. Hát mit akarhat még egy büszke apa a fiától. Nos talán Potter fejét egy tálcán? Igazán üdítő gondolat. Egy valamiben biztos volt, kétszer nem követi el ugyanazt a hibát. Most a fiú szolgálni fogja Urát, akarom mondani apját. Gonosz mosoly terült el arcán, szemei furcsán csillogtak, ahogy a kis alakra nézett az ágyban. Egy törékeny kisfiú, hófehér arccal, és ében fekete hajával ’Akár egy Angyal’ kuncogta ’Ó igen, a pusztítás bukott angyala’ felkacagott, nevetése ridegen visszhangzott a kopár falak közt.